Ölelj magamhoz
Ölelj magamhoz,
mint az álom, amely hajnalban még nem enged el teljesen,
csak puhán körbefon,
mint a Nap sugara, amely nem kérdez, csak simogat.
Ölelj magamhoz,
ahogy a pára öleli a tó tükrét, összemosva a határt ég és víz között,
mintha minden csak lebegne,
s én is lebeghetnék végre súlytalanul, békén.
Ölelj magamhoz,
hogy a bennem élő kicsi fény előbújhasson a csillagok közül,
ahonnan eddig figyelt félénken,
mint aki nem tudja, van-e még helye a világomban.
Ölelj magamhoz,
hogy ez a fény újra megtalálja az utat a mellkasom melege felé,
és ott pihenhessen meg, ahol a szívem ritmusa már nem siet,
csak ringat, mint egy lassú, végtelen tenger.
Ölelj magamhoz,
mert ebben az ölelésben a múlt és a jelen összeér,
mint két álom,
amely ugyanabból a fényből született.
Ölelj magamhoz,
hogy a régi erő, az a tiszta, gyermeki ragyogás, újra átjárjon, és emlékeztessen arra,
hogy bennem még mindig ott él az a lélek,
aki tudott hinni, tudott bízni, tudott élni.
Ölelj magamhoz,
mert amikor így tartom magam, a világ is elcsendesedik körülöttem,
és én végre hazatalálok abba a puha, álomszerű fénybe,
ahol mindig is vártam magamra.