Belső sodródás
Ha legsötétebb völgybe lépek,
hol megfakulnak mind a képek,
a belső forrás ott van bennem,
nem tudok olyan mélyre menni,
mit ne tudna túlélni semmi,
és ne gyúlna fény a medremben.
Az a lendület, az az izzás,
mindig hazavezet, mint a hívás.
Éberen várok a parttalan,
sodró, vak folyamban,
visz az ár, és bár nem tudom,
hol ér véget a fájdalom,
egyszer csak új medret találok,
És révbe érnek a vad látomások.
Ott állok majd, hol mindig voltam,
magamnak, tisztán, megnyugodtan.
Nem rész vagyok, hanem az egész,
melyből adni kifogyhatatlan bőség,
s amihez mindig gazdagodhatok,
mert el nem fogyok, míg itt vagyok.
Létem alapja: adni,
Vagy ha kell, újra kapaszkodni
a legbelsőbb, ősi forráshoz,
mely éltet, s békét hoz a mához.
Bármilyen mély a völgy, a sár,
az a forrás mindig hazavár.